1950-ben a Pontiac imidzséhez még nem tartozott hozzá a sportosság és a nagy teljesítmény, ez majd csak az ötvenes évek végétől terjed el róla. Ekkor még a GM második legolcsóbb márkája kellemes, krómtól rogyadozó, de inkább öreges autókat gyártott. A Pontiac már ekkor az olcsóbb Chevrolet -vel osztozott a platformon (mindkettő A-body), ez a formaterven igen jól visszatükröződik, de alváza hosszabb volt, és saját fejlesztésű motorokat építettek be. Kétféle erőforrás közül lehetett választani: létezett egy 3920 köbcentis (239,2 CUI) soros hathengeres 90 lóerővel és 244 Nm-es nyomatékkal, valamint 68 dollár felár ellenében egy 4395 köbcentis (368, 2 CUI) soros nyolchengeres 108 lóerővel és 298 Nm-es nyomatékkal. Utóbbi motor volt a népszerűbb, a nyolcasból 330.887-et gyártottak 1950 folyamán, míg a gyengébbikből 115.542-t. Ezt összesítve több, mint 446 ezer autó, ezzel a Pontiac az ötödik legnépszerűbb márkának számított az Egyesölt Államokban, és a harmadiknak a GM-en belül. A 3048 mm tengelytávú kocsik 130, illetve 135 km/h-s végsebességet értek el. Ekkor már rohamosan terjedt az automata váltó használata: a Pontiac-okba ugyanazt a remek négyfokozatú Hydramatic váltót szerelték, mint az Oldsmobile-ba és a Cadillac-be. A nyolchengeresek közül 263.188 autóba került automata, a maradékot sima háromfokozatú kézi váltóval szerelték. 1950-ben két sorozat készült: az olcsóbb Streamliner, és a drágább Chieftain. A kocsik közötti egyetlen különbség a karosszéria stílusa. A Streamlinerek megtartották a harmincas években még divatosnak számító Fastback formát, melynél a hátfal és tető egyetlen gyönyörű ívet alkot. Ennek előnye a jobb légellenállás, viszont hátrafelé alig lehet kilátni belőle, és persze a Chieftain-féle lépcsőhátú forma elegánsabb is. A két sorozaton belül még megkülönböztettek Standard és Deluxe felszereltséget, utóbbi több króm díszlécet és igényesebb kárpitozást kapott. 1950-ben egy Streamliner Eight Deluxe Sedan alapára 1887 dollár volt. Ugyanekkor egy Cadillac 62 Sedan 3234 dollárba került, egy Nash Statesman Custom Sedan 1897 dollárba, egy Hudson Pacemaker 500 Sedan 1933 dollárba.

A szóban forgó kocsi persze ennél lényegesen drágább lehetett, hiszen rengeteg extra felszereléssel rendelkezik. Az automata felára rögtön 158 dollár. A ködlámpa újabb 18 dollár. A hátsó sárvédő takarólemeze 15 dollár, bár ez amolyan kötelező extra volt: szinten minden autóra felszerelték, mert nélküle jóval prosztóbbnak nézett ki a kocsi. Bár már a század derekán járunk, az indexlámpa még mindig feláras: újabb 15 dollár, de a fűtésért is fizetni kellett, 40-68 dollár közötti összeget attól függően, hogy milyen típusú egység került az autóba. Ez ordenáré spórolásnak tűnik, de valójában az USA egyes államaiban tényleg felesleges erre költeni. Természetesen egy alsó kategóriás Pontiac-nál a fehér gumi sem volt magától értetődő: 21 dollárt gomboltak le érte. És akkor még nem említettük a hátsó króm fecskefarkat, a lökhárító plusz ütközőit, a külső napellenzőt, a külső tükröt, a karcolásvédőt a kilincsek alatt, a keresőfényt, és a kocsi szélességét jelző pálcákat az első sárvédőn. Ezek nagy része nem is gyári extra volt, hanem olyan kisipari kiegészítő, melyet a helyi autószalonban lehetett megvásárolni. Mindezek alapján látszik, hogy ez egy rettentően jól felszerelt darab, ha csak az ismert árakkal számolunk, akkor is legalább 2154 dollárnál áll meg a végösszeg, de nyilván ennél jóval többről lehetett szó. Viszont ez 2009-es értéken számolva még mindig csak 19.200 dollár. A korszak Pontiac-jait összefoglaló néven Silver Streak-ként emlegették, ez volt felírva az első sárvédőre is. Ez a kocsi motorházán és csomagtartóján végigfutó vastag krómsávokra utal, mely a márka legfőbb jellegzetessége volt 1935 és 1956 között. Gyakorlatilag ez a dús díszítettség emelte ki az olcsó kocsik sorából a Pontiac márkát. Bár ebből a kocsiból hiányzik az a brutális teljesítmény, amely a későbbi Pontiac-okat jellemzi, és műszaki szempontból sem olyan előremutató, mint az 1957-es Bonneville vagy az 1961-es Tempest, mégis van benne egyfajta szolid elegancia és jómodor, amely igazán szerethetővé teszi. Akkoriban ezen az áron a terhes elefántnak tűnő Nash mellett shoebox Fordot lehetett venni, mely közel sem volt ennyire kifinomult megjelenésű, és esetleg egy Plymouth Special Deluxe-ot, melynek formatercóve egy fokkal volt csak ötletesebb, mint egy hajókofferé. Ezek mellett a Pontiac az elérhető luxust jelentette. Sajnos ezek a háború utáni második generációs Pontiac-ok gyorsan kimentek a divatból, főleg a fastback Streamlinerek. Az ötvenes évek közepén az olcsó autókba is bevezették a nagyteljesítményű V8-asok használatát, így az ilyen csiga lassú sornyolcasok a roncstelepen végezték, vagy élelmes fiatalok motorcsere után agyontuningolva hajtották szét őket. A szép vonalú tető miatt rengeteget szétvágtak, hogy custom kocsit építsenek belőlük. Ma már-már könnyebb egy eredeti állapotú Buickot vagy Cadillac-et felhajtani, mint ilyen Pontiac-ot.

Missurai Attila
06 20 956 1491